Az utóbbi egy hét a Velencei Bizottság jelentéséről, az igazságügyi törvényekről, illetve ismét a büntető törvénykönyvről és eljárásról szólt.

Maga az államelnök is színre lépett, és szerepét komolyan értelmezve, mediátor szerepet vállalt.

De akkor miről is szólt ez az egész? Kinek is van igaza? Velencei Bizottságnak, államelnöknek? Mi is a parlament szerepe?

Ha visszaemlékszünk, a Velencei Bizottság még a nyáron röviden véleményezett az igazságügyi törvények kapcsán, azaz inkább elővéleményezett. Ezt a véleményét nagyrészt továbbra is fenntartotta a végleges jelentésben, nem sokat változtatott rajta annak ellenére, hogy két ízben is beszélgetést folytatott a romániai törvényhozóval. Hogy igaza van? Hát lássuk: a három igazságügyi törvény kapcsán, amelyet a kormány sürgősségi kormányrendelettel módosított, több szempontból is ellentmondó véleményt fejtett ki. A lényeg, hogy a jelentés végén nyolc pontban javasolja a szükséges módosításokat, amelyekből a kormány a sürgősségi kormányrendelettel egyeseket be is vezetett (pl. a bírók nyugdíjba vonulása,  CSM tagok kinevezése, visszahívása, ügyészek kinevezése). Ugyanakkor, még ha ellentmondóan is, sorok között olvasva, értékeli az ügyészi és bírói pályák szétválasztását, magas tisztségű ügyészek kinevezésében a CSM szerepét, a létező protokollumok kapcsán javasolja, hogy a titkosszolgálat többet ne vállaljon szerepet az „igazságszolgáltatási” folyamatban, hanem ezentúl a rendőrség folytassa a nyomozást.

Ezek után azonban a Velencei Bizottság jelentése negatív visszhangot váltott ki, véleményem szerint túlzott reakció, tekintettel a fentiekre. Én őszintén figyelmesen olvastam, nem is egyszer, és megítélésem szerint nem igazán rossz, de nem is objektív. Mindez azonban a jelenlegi politikai kontextusban teljesen más képet mutat.

Mindezekre az államelnök gyors reakciója politikai imázsépítést kívánt: összehívta a politikai pártokat egy semleges beszélgetésre. Ezen én is részt vettem. Érdekes tapasztalat volt. Félretéve minden hivatalos protokollumot (pl. nőként hogyan köszöntöm az elnököt, hol hagyom a táskám – mindez laikusként izgalmat váltott ki), érdekes tapasztalat volt számomra. Mindig is azt hittem, hogy a zárt ajtók mögött tartalmilag fontos megbeszélések folynak. Ez egy taktikai lépés volt az államelnök részéről. De mi ott voltunk, és ismét elmondtuk mi fáj nekünk: kisebbségi voltunk és jogaink be nem tartása, annak reményében, hogy a német anyanyelvű elnökünk képes mindezt megérteni. Majd kiderül.

Ambrus Izabella képviselő véleménycikke megjelent a Brassói Lapok 2018. november 1-jei lapszámában.

Fotó: www.presidency.ro